A körmendi hívek 50 év távlatából is emlékeznek Lojze Kozar tisztelendőre, aki 1942. november 1-től 1945. május 1-ig volt körmendi káplán. A szlovén származású pap a II. világháború idején került a Szombathelyi Egyházmegyébe. Sokszor járt ki Horvát-nádaljára misézni. Emlegetik azért is, mert nyelvtudásával nagy segítségükre volt a szovjet bevonulás alkalmával. Majd visszatért hazájába, ahol neves íróként tartják számon. 1999. április 29-én halt meg Odranciban és másnap temették ugyanott.

Lojze Kozar 1910. november 11-én született Martinjében. A község akkor a felsőszölnöki plébánia területéhez tartozott. Felsőszölnökön részesült a keresztség szentségében. Középiskolai tanulmányait Muraszombatban és Ptujban végezte, ezután a maribori Hittudományi Főiskolára, papnevelő intézetbe került. 1936. július 5-én szentelték pappá. Kezdetben intézeti lelkész és prefektus volt a maribori szemináriumban, majd káplánként szolgált a következő plébániákon: Trbovlje, Hrasztnik, Brezsice és Turnisce. A második világháború alatt Magyarországon, Hosszúperesztegen és Körmenden káplánkodott. A háború után öt hónapig Velika Polonán volt megbízott plébános, majd Odranciba került. Ezt a plébániát ő szervezte meg, plébános volt 1945. november 1-től 1991. augusztus 1-ig, nyugdíjazásáig, majd ugyanitt élt haláláig.

Odranciban zajlott le lelkipásztori tevékenységének legnagyobb ideje. A Szentháromság kápolnája túl kicsi volt a hívek befogadására és nem volt alkalmas plébánialakás sem. Ezért először is felépítette a lakást, majd előkészített mindent az új templom építésére. Az akkori hatóság az építési anyagot elkobozta és faluház építésére használta fel, a plébánost pedig börtönbüntetésre ítélte. Az volt a vád ellene, hogy “lelki terrorral” kényszerítette ki a pénzadakozást. 1945-46-ban 75 napra a lendvai börtönbe csukták. Raboskodása idején a lendvai plébános, Zver István küldte be hozzá az élelmet. Innen kiszabadulva Belatincra került három hónapig káplánnak. Ezután mégis visszatérhetett Odranciba. Mivel az építőanyag már nem volt meg, ezért ideiglenesen egy nagy fa barakkot állított fel az istentiszteletek végzésére. Odranci 1961-ben lelkészség lett, és első plébánosnak Lojze Kozar kapott kinevezést. Ekkor szorgalmas híveire támaszkodva hozzákezdett az új templom építéséhez. Sajnos, itt tragikus halálesetek történtek az építés során. Ezt dolgozta fel később “A megsemmisíthetetlen remény” c. könyvében. Nyugdíjazása után unokaöcsének továbbra is segített a lelkipásztori munkában, de nem feledkezett meg a szomszédos plébániákról sem, és rendszeresen segített az ottani plébánosoknak.

Négy szép vonását emelik ki a megemlékezések és életrajzok: Igazi lelkipásztor, ismert író, nagy zenekedvelő és kitűnő hitoktató.

Szívvel-lélekkel igazi lelkipásztor volt. Saját maga írta meg számunkra körmendi káplánkodásának emlékeit. Mivel nem tudott jól magyarul, elég nehezen birkózott meg a hitoktatással és a szentbeszédekkel. Rendszeresen gyóntatott, bár – amint írja – “kételkedtem abban, vajon megértettem-e a gyónót teljes mértékben vagy sem. Úgy gondolom, az emberek tudták ezt és ezért jöttek szívesen hozzám, mintha csak azt mondták volna, hogy úgysem ért meg bennünket teljesen. A filiákba kerékpáron jártam, hideg időben zsebre dugott kézzel, ezért az emberek azt mondogatták, hogy kerékpárral születtem. Vasárnapokon azonban szép kocsit küldtek értem, ilyenkor urasan utaztam. Csak egyszer fordult elő, hogy a ló megbokrosodott és az árokba dobott. Törés nélkül érkeztem Horvátnádaljára, ahol vasárnaponként rendszeresen én miséztem. A prédikációt olvastam. Elsőáldozáskor megfeledkeztem és fejből prédikáltam. Ezután a hívek azt kérték, hogy hagyjam el a prédikáció olvasását, mondjak nekik valamit kívülről, ha röviden is. Ettől kezdve a rövid prédikációk is nagy fáradságomba kerültek. Szívesen jártam a kórházba, gyakran meglátogattam a betegeket. Ez nagy vigasztalást nyújtott nekem, különösen, amikor erősen elfogott a honvágy.”

A következő beszámolója szintén egy buzgó és modern lelkipásztort mutat be. Az 1944/45. iskolai évben a katonák és a menekültek minden iskolát lefoglaltak, ezért sehol sem volt hely, ahol a gyermekeket elő lehetett volna készíteni az első szentáldozásra. “Felhívtam a kanonok úr figyelmét arra, hogy van egy leány-egyesületünk, a Katolikus Leányok Országos Szövetsége. Az egyesületi tagok nagyon alkalmasak lennének a gyermekek felkészítésére. Összegyűjtöttük azokat, akik jelentkeztek közülük és mindegyikükre 8-10 gyermeket bíztunk a környezetükből. A leányok otthonaikban lelkiismeretesen fogadták csoportjukat egészen tavaszig, és végül is nagyon szépen felkészítették a gyermekeket az első áldozásra. Tavasszal senkit sem zavart, hogy az elsőáldozóknak nincs ünnepi ruhájuk, és a hétköznapi, színes ruhájukban járulnak a szentáldozáshoz. Azt vették magukra, amijük volt, amit meghagyott nekik az éppen befejezett második világháború. Mindenki megértette, hogy az elsőáldozók magukban hordozzák az ünnepi hangulatot és szépséget. Annyira aranyosak voltak, hogy az orosz katonák sem tudták magukat visszatartani a sírástól, felkapták és magukhoz ölelték őket, majd elhalmozták őket csókjaikkal, közben bizonyára messzi távolba, saját kicsinyeikre gondoltak, akiket már hosszú hónapok óta nem láttak. Mindnyájan boldogok voltunk: a gyermekek szülei, a kanonok úr és különösen a lányok, akik elvégezték ezt a szép missziós munkát.”

Beszámol emlékeiről, amikor a háború vihara átvonult Körmenden és a légitámadások miatt többet voltak a pincében, mint lakásukban. “Amennyiben korábban mindnyájan egy kissé önzők voltunk, most a körülmények rákényszerítettek bennünket arra, hogy egyre szorosabb, testvéribb közösséggé váljunk. Minden légitámadás áldozatot követelt, a kórházban nem csak a szobák, hanem a folyosók is megteltek sérültekkel, haldoklókkal, akiket feloldoztunk és elláttunk a betegek szentségével, gyóntatásra nem volt sem idő, sem alkalom.”

Elmondja, hogy amikor az oroszok bevonultak, a plébánia pincéjében rajtuk kívül még 16 személy tartózkodott. Szünet nélkül dörögtek a fegyverek felettük. Összedőlt a plébánia tetőzete. Húsvétvasárnap a katonák kizavarták őket a plébániáról és maguk telepedtek le benne. A szomszéd ház egyik szűk szobájába került a négy pap. “Ekkor élőben is megtapasztaltuk, hogy mennyire igaz a Szentírás szava: »Milyen jó és áldásos, ha a testvérek együtt laknak.« Nagyon szűken voltunk, de megelégedettek, megnyugodottak, örültünk annak, hogy élünk és együtt vagyunk.” “Meggyőződésem – írja továbbá –, hogy a körmendi tartózkodásom legszebb napjai ezek a napok voltak, a szoros testvéri és lelki közelség miatt, amely magával ragadott bennünket. Ennyi év után is hálás vagyok minden hívőnek, mivel jó és nyílt szívvel fogadtak. Mindenek előtt a megboldogult Gyöngyös kanonok úrnak, hogy befogadott és úgy szeretett, ahogy voltam: mint aki még nem tudtam jól magyarul, aki bámultam a Nyugatot, az angol-amerikai segítséget, és aki tele voltam fájdalmas honvággyal. Hálás vagyok Stojalovszki Sándor káplán társamnak, hogy jó kollégám volt és papságban testvérem, ugyanígy Farkas Imre hitoktató úrnak, aki nagy optimizmusával a jó, politikai vicceivel tartott talpon.”

Lojze Kozar lelkipásztori munkájához tartozott, hogy bedolgozta magát a lelkipásztori szociológiába. Értékes könyvet irt: “A Maribori Egyházmegye a statisztikai adatok fényében” címmel. Ez a könyv több éven át a teológiai hallgatók tankönyve volt a Ljubljanai Teológián. Statisztika és Vallásgyakorlatok Évkönyvet adott ki, valamint a következő kiadványt: “A Muravidéki plébániák kis csoportjai régen és ma.” Hosszú évekig főszerkesztője volt a Muravidék évkönyvének, a Stopinjének, valamint a Lendvai és Muraszombati Esperesi Kerület “Potik Bogu” (Istenhez vezető ösvények) c. tájékoztatójának.

Lelkipásztori munkája mellett író volt. Számára az íróasztal is oltár volt. Sok órát áldozott fel ezen az oltáron, hogy szépirodalommal és írott szavakkal is embereket toborozzon Isten országa számára. Többször panaszkodott: “Ha félbe kellett szakítanom valamilyen szépirodalmi munkát, utána milyen nehezen tudtam ismét hozzáfogni.” Mint írót, a szlovén vallásos hetilap, a “Druzsina” többször is bemutatta. Nevét megtaláljuk a Szlovén irodalmi lexikonban is. Tagja volt a Szlovén Írószövetségnek.

Megemlítjük irodalmi alkotásait. Szépirodalmi műveiben szíve- sen idézi fel a Goricskót (a Mura és a Rába közti szlovének lakta

dombvidék), ebbe szövi az Ezüsthegy körüli világot, amit az Ilyen küszöb (1962) és a Pókháló (1968) című elbeszélésében ír meg. A szlovén vidék jelen van az Anyai kendő (Klagenfurt, 1971; Koper, 1973) és a Jánez licenciátus című művében, amelyet két kötetben adtak ki, és leírja az 1664-es szentgotthárdi csata körüli eseményeket, a katolikusok és az evangélikusok egymás közti kapcsolatát. Tájunk fájdalmát, a kenyérért idegenbe való menekülést az Oldás és kötés (1979) című könyvében mutatja be. Az előbb felsorolt alkotásokon kívül sok karcolatot, valamint rövidebb és hosszabb irodalmi alkotást is írt. A szépirodalmi művek mellett írt két májusi litániát, németből fordított egy nevelési könyvet Levelek a szülőknek címmel, magyarból pedig Pável Ágoston első verses kötetét, a Vak völgy ölén így zsolozsmázok címűt. Ez utóbbi még nem jelent meg.

A mai lelkészi problémákat tárgyalja az Elmozdítható gyertyatartó (Jelenések könyve 2,5), amely először folytatásokban jelent meg, majd 1985-ben két egymást követő kiadásban. Az utolsó 15 oldalért 1992-ben átvehette a Serra Internacional-tól a rövid prózáért járó II. Nemzetközi Irodalmi Díjat.

Ebben a könyvben két papi életsorsot mutat be. Dezső a világban keresi a boldogulást, elfeledkezik az imádságról, ezáltal megszakad az élő kapcsolata Istennel. Polgári házasságot köt, de az igazi boldogságot nem találja. Az egyházi rend szentsége nagyon mély nyomot hagyott a lelkében. Élete látszólag jól rendezett, nehézség nélküli, valójában azonban sokat szenved, ez az oka, hogy a felesége nem boldog mellette és ezért mást keres. Végül a Gondviselés Dezsőt összehozza régi barátjával, Bálinttal, hogy megtalálja a visszautat az Istenhez.

Bálint jó pap, éppen ezért sokat kell szenvednie a hatalom részéről, amelynek az útjában áll és a körülményektől, amelyek miatt börtönbe kerül, de Bálint nem alázkodik meg senki előtt, a lelkét nem tudják összetörni, mindezek azonban aláássák egészségét. Mindketten sok emberrel találkoznak, jókkal és kevésbé jókkal, igazában rosszak nem is fordulnak elő, csak többé-kevésbé szerencsétlenek.

A “Szegények Orvosa Körmendért Alapítvány” a könyvből az utolsó 15 oldalt jelentette meg 1997-ben magyar nyelven, amelyért az említett nemzetközi díjat nyerte el. Ezzel akart tisztelegni az egykori káplán előtt és ápolni a hagyományos szlovén-magyar barátságot.

Lojze Kozar jellemrajzához tartozik még, hogy nagy zenekedvelő volt, az egyházi énekek szerelmese. Odranciban és az esperesi kerület több plébániáján vezette az énekkart. A Rába-vidéki szlovén népdalok kottáit megörökítette és így megóvta őket a feledéstől.

Kitűnő hitoktató volt. Szaktudására nagy szükség volt a szlovén hittankönyvek, imakönyvek és énekeskönyvek összeállításánál. Mint nagyszerű hitoktatóra emlékeznek a horvátnádaljai hívek is, akiket hittanra tanított.

Öt éven keresztül vezette a lendvai esperesi kerületet. Munkásságáért több kitüntetésben részesült: 1965-ben pápai káplán, monsignor, 1990-ben pedig a Szlovén Püspöki Konferencia Szent Cirill és Metód kitüntetését kapta meg.

A temetési szertartást Odranciban dr. Franc Kramberger megyéspüspök és dr. Josef Smej segédpüspök végezte 85 pap részvételével.

Befejezésül körmendi visszaemlékezéseinek soraival búcsúzzunk el tőle: “Négy év alatt két magyar plébánián voltam és észrevettem, hogy az emberek nagyjából mindenütt egyformák és egyformán viselkednek: ha szereted őket, mindenütt megszeretnek. Végül is ez a legszebb bennünk, akármilyen nyelven is beszélünk. Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.”